Sokat gondolkodom, hogy mennyire szeretnék betekintést nyerni az életembe a munkámmal kapcsolatosan. Alapból egy nagyon nyitott személynek tartom magam, mégis úgy éreztem, hogy itt megpróbálok erős határokat szabni.
Sok olyan alkotó van, akik könnyen mesélnek magukról, mutatják be a családjaikat, vagy egyenesen a gyerekeikből lesznek a fotómodelljeik. Félre ne értsétek, semmilyen ítélet nincs bennem azok felé, akik így tesznek, csupán nálam úgy alakult, hogy kevesebbet próbálok megosztani. Talán éppen ezért kapom meg olyan sokszor azt a kérdést, hogy:
A válasz összetett. De az biztos, hogy nincs tökéletes családom, nincs végtelen időm, és sajnos végtelen türelmem és energiám sem. Nekem sem, ahogy szerintem senkinek sem. Csak épp igykszem a pozitívumokra koncentrálni és kihozni a lehetőségeimből a maximumot. Ez természetesen nem megy mindig.
Amikor elkezdtem a Barkácsanyu ötletével kacérkodni, egy nagyon magányosan otthon ülő fiatal, kezdő anyuka voltam, akinek nagyon nehéz időszaka volt. Épp ezért erején felül igyekezett a nem létező szabadidejében olyat alkotni, ami hasznos és aminek az elkészítése örömöt okoz. Ugyanekkor rá kellett jönnöm arra is, hogy a közösségnek mekkora segítő ereje van. Elkezdtem hát kapcsolódni, és közösségeket keresni, teremteni magam körül. Így született meg a Barkácsanyu. Mivel én magam is ebben a cipőben jártam, könnyen alakult ki, mire lehet igény a foglalkozásokon. Ezeket én is gyerekkel a hátamon hurciban kezdtem levezényelni, időnként szoptattam az egyik székre lehuppanva, pelenkát cseréltem, miközben az anyukákat támogattam alkotásuk közben.
Második babám épp a Covid előtt született. Abban az időben újra megtapasztaltam azt a magányt, mint két évvel korábban, de közben már tudtam, hogy odakint sok élmény és társaság vár. Ráadásul tudtam azt is, hogy ebben a helyzetben sem vagyok egyedül, mindenkinek ugyanazzal kell megküzdenie. Újra az alkotás felé fordultam, ekkor már tudatosan. Elkezdtem az egyedi megrendeléseket elkészíteni. Két pici gyerekkel otthon, majd szépen sorra kerültek intézménybe a lányok. Míg itthon voltak, illetve azóta is ha itthon vannak, igen korlátozottak a lehetőségeim. Alvásidő, esti műszak, apai és nagymamai segítség, vagy épp időszakosan fizetett segítségem volt a lányok mellett, hogy jusson időm dolgozni.
Egy szó, mint száz. Nekem a munkám, amit hála Istennek egy jó ideje tényleg tekinthetek annak, és nem csak hobbinak, elképesztő feltöltődés, egyfajta terápia. Éppen ezért ha jut rá időm, minden idegszálammal kapcsolódok, és még álmomban is sokszor új ötleteken töröm a fejem. Nem nyűg, nem teher. Persze van, amikor szorít egy határidő, mégis sikerül nagy örömmel végeznem a munkám. Ti pedig óriási lendületet adtok midnen egyes kedves visszajelzéssel, pozitív reakcióval, jelenlétetekkel!
